Tartalomjegyzék

Nagy látványosság volt Pesten a Parseval katonai léghajó megérkezése. Mindenki látni akarta, s özönlött a nép Rákosra. A német léghajó csodálóit akarta elcsábítani Horváth Ernő tanár úr, aki nemzetközi versenyen a Magyar Nemzeti Díjat nyerte. A fizikamatematika szakos tanár odahagyta a katedrát, s hosszas aerodinamikai tanulmányok után megjelent a rákosi homokon. Jó kis monoplánt épített, de a francia aviatikusoktól levetett 30 lóerős Anzani motor néha felmondta a szolgálatot. Mit se törődött vele, újra és újra felszállt. Október 25-én megint csak kitolta gépét a hangárból és rövid futás után húsz méteres magasságban egy kilométert repült. A tér végén próbált leszállni, de túl közel került egy épülethez, ezért balra fordult. Tapsolt a közönség, s még a léghajó tisztjei is összecsapták a tenyerüket, de mielőtt a gép a fordulatot befejezhette volna, a motor hirtelen leállt. A monoplán szinte merőlegesen zuhant a földre, darabokra tört, maga alá temetve a pilótát. Az eszméletlen aviatikust a mentők száguldva vitték Réczey tanár sebészeti klinikájára, ahol az első konzílium súlyos agyrázkódást alapított meg, s több zúzódást, valamint belső sérülést is feltételeztek. „A nyomorúság tragédiája az övé." Efféle címekkel jelentek meg az újságcikkek. Horváth Ernő viszonylag gyorsan felépült, lankadatlanul építette tovább kiváló szerkezeteit, de a repülést másra bízta. Jobbára Prodam ejtette ámulatba a közönséget a Horváth feliratú aeroplánokkal.

Sikk volt a repülés akkoriban szerte a világon, grófok, hercegek, miniszterek jártak ki a repülő versenyekre. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, azon a bizonyos budapesti nemzetközi találkozón mindenki ott volt, aki e honban számított. Ám ahogy a külföldi pilóták felszálltak a vonatra, úgy elfelejtkeztek a repülésről, mintha sose láttak volna efféle csodát. Külföldön se volt minden pilótának milliomos bankár apja, mint Chaveznek, de mindenki talált magának mecénást. Nem kellett varjakra lövöldözniük, mint néhány magyar repülő embernek, hogy legyen mit vacsorálni.

Egyetlen magyar repülőgép-tervezőnek volt dolga mecénással, de az is balul esett. Ganz Fabrisz bajor milliomos, aki maga is járatos volt a repülésben, szívesen áldozott a tehetséges Svachulay Sándor kísérleteire. Ám egy S.L. Schwarz nevű szélhámos hozta-vitte a híreket és a pénzt kettejük között, az utóbbit inkább csak vitte. Svachulay csak aprópénzt kapott, és amikor kiderült a turpisság, az amerikai lelépett, a bajor gyárosnak pedig elment a kedve a mecénásságtól.

Egyébként éppen Svachulay volt az, aki már korábban is próbált némi támogatást szerezni, de kísérlete csúfos kudarccal járt. Ugy hallván, hogy egy-két feltalálónak javára szolgált a szerkesztőségek megkeresése, leveleket küldözgetett a sajtócézárokhoz. Végül aztán egyiküket, Rákosi Jenőt, a Budapesti Hírlap főszerkesztőjét személyesen kereste fel, hátha sikerül elcsalnia penészes műhelyébe és rajzaival, modelljeivel elkápráztatnia. A személyi titkárral beküldetett egy cédulát, hogy „repülő próbagépek bemutatása érdekében" szeretne néhány szót váltani a főszerkesztő úrral. A nyitva felejtett ajtón át aztán tisztán hallhatta Rákosi Jenő érces hangját:

 

„Micsoda? Megint egy feltaláló, aki repülni akar? Mondja meg neki, hogy nem vagyok itthon. Elutaztam vagy meghaltam: de valahogy be ne eressze hozzám ezt a bolondot is . . ."

 

Repülő életem című könyvében Svachulay megírta az esetet, így pontosan tudjuk, hogy „az Úrnak 1901-ik esztendejében még ilyen hitele volt a repülésnek!" Ám alig telt el kilenc szűk esztendő, s maga Rákosi Jenő is visszakozik. A Budapesti Nemzetközi Repülőversenyről naponta tudósít a Budapesti Hírlap, s nem egy hírben, hanem oldalakon át. Arról persze máig sincs tudomásunk, hogy a főszerkesztő úr egyetlen pengővel is támogatta volna a magyar repülő embereket. Igaz, a többi sajtócézár se tett effélét. Legfeljebb a külföldi mecénásokról írtak szépeket.

 

Folytatás következik...