„Repülőgéprablás Pesten”

 

Mégis, ha a korabeli újságokat olvassuk, ígéretes jövőt, szárnyalást jósolhatnánk a repülő embereknek. Szmrecsányi György néppárti képviselő a szeptemberi országgyűlésen felszólítja a kormányt, hogy járuljon hozzá egy magyar pilótaiskola alapításához, s a magyar aviatika fejlesztéséhez, Héderváry Károly gróf miniszterelnök már az interpelláció bejegyzésekor kijelentette, hogy a kormány készséggel teljesíteni fogja a kívánságokat.

Rákoson hideg szél fúj, s bizony az ígéretért még egy tál levest se kapnak. Aztán ismét jó hírt hord hátán a szél. A budapesti napilapok rendőri tudósítói, akiknek eddig egyébként semmi dolguk sem volt a repülő emberekkel, megelégelvén azok sanyarú sorsát, gyűjtést indítottak Székely Mihály pilóta javára. Székely akkoriban egy osztrák repülőgépgyár szolgálatában állott, s pénze nem lévén, reménye se lehetett, hogy egyszer saját gépet építhet. A hírlapírók a mozgalom védőjéül megnyerték Héderváry miniszterelnököt, elnökéül pedig Bárczy István dr. polgármestert. Megalakították a Magyar Aviatikusok Támogatására Alakult Országos Bizottságot, amely már nemcsak Székely Mihálynak kívánt gépet szerezni, hanem ,,minden hivatott magyar pilótának segítséget fog nyújtani, s pilótaiskolát és gépjavító műhelyt létesít". A bizottság elnökségébe többek között beválasztották Szmrecsányi György országgyűlési képviselőt, Bánki Donát műegyetemi tanárt és Fröhlich János hírlapírót is. Eredetileg 150 ezer koronát reméltek gyűjteni, de az adományok nagyon gyéren csordogáltak. Fröhlich János kénytelen volt a Budapesti Hírlap által üzenni, hogy azok a fővárosi és vidéki lapok, amelyek még nem szolgáltatták be gyűjtésük eredményét, szíveskedjenek ezt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank erzsébetvárosi fiókjába befizetni.

Akkoriban a Magyar Aero Klub szaktanácsa már azzal az indítvánnyal foglalkozott októberi ülésén, amit a kereskedelmi miniszter tett az aviatikusok támogatására. A kereskedelemügyi kormányzat ugyanis hajlandónak mutatkozott nagyobb összeggel támogatni a klubot, hogy az külföldi tanulmányútra küldhessen több pilótát. A klub szaktanácsa végül is Horváth Ernő, Székely Mihály, Zsélyi Aladár, Görgey Arisztid és Wittmann Viktor konstruktőröket javasolta. Kvasz András azért nem kerülhetett közéjük,

pedig nevesebbnek számított mint Görgey vagy Wittmann, mert nem beszélt franciául.

1912 februárjában ismét kellemes gondja támadt a Magyar Aero Klub szaktanácsának. Határoznia kellett, hogy mely pilótáknak juttasson a Kereskedelmi Minisztérium által kiutalandó 15 ezer koronából. Egyelőre csak kölcsönként, a tulajdonjog fenntartásával 35 lóerős Anzani motort utaltak ki Kvasznak, Svachulaynak, Lányinak és Kolbányinak. Nagyobb összeget ígértek Horváth Ernőnek, sőt egy külön motort is.

A lapok nem fukarkodtak a Kereskedelmi Minisztérium dicséretével, de az aviatikusok hiába béreltek kocsit, a Vas és Fiai cég nem adta ki a motorokat, pedig a Liszt Ferenc téri boltban már ott álltak a leplombált faládák. Ám a közhivatalokban valahol elakadt a papír, s nem érkezett meg a pénz. A tulaj pedig hajthatatlan.

- Add ki hitelbe, Géza bácsi!

- Államnak nem hitelezek, ne is haragudjatok fiúk — feleli. 
- Várjatok még egy kicsit!

- Mire várjuk, Géza bácsi? Itt a meeting a nyakunkon, be kellene mérni a motort, hozzáhangolni a törzshöz, szárnyakhoz, te tudod a legjobban.

- Itt bemérhetitek zárás után, de tizenhatezer koronát nem reszkírozok. Ne is haragudjatok!

A kereskedő ragaszkodik a vételárhoz, s a maga módján igaza van. Nem is rá haragudtak a repülő emberek. Kvasz András évtizedekkel később is derűsen emlékszik az esetre, pedig de sok múlott azokon a motorokon. Közeledett a Szent István-napi repülőverseny, ahol a régi gárda végre a magyar közönségnek is meg kívánta mutatni, hogy ura a levegőnek. Mindent maguk intéztek, s a hírverésre már nem is nagyon jutott volna idejük, de a két motor körül akkora zajt csapott a sajtó, hogy a reklámra már nem is kellett költeni.

Rákos mezején hangos kopácsolás verte fel a gyakorlótér csendjét. Jobbára új gépek építésével foglalatoskodtak „kívéve Zsemlye Elemért, az elektrotechnikus aviatikust, aki az első kísérlete alkalmával összetörte gépét, amit kezdő pilóta ritkán kerülhet el”. A 4-es hangárban Székely Mihály hadi monoplánja már elkészült, s csak a Németországból érkező 100 lóerős Árgus motort várja. Kvasz András monoplánt, míg Lányi András egy katonai célokra is alkalmas biplánt épít. Tóth József egy hete lezuhant, de a roncsokból néhány nap elteltével egy kecses gépet varázsolt a 9-es hangárban. Május 15-én társai közül elsőként szállott fel a munkába induló napszámosokból és mesteremberekből összeverődött publikum előtt, akik lelkesen megéljenezték. Tóth 30 - 40 méter magasan húzott el felettük. Egyik napilapunk publicistája hajszálpontosan fogalmazott: „Mind erősen dolgoznak, mert ebben az évben nehéz feladatok előtt állanak: bizonyítani akarják, hogy a magyar konstruktőr és pilóta van olyan jó, mint a külföldi.”

Világszerte dicsőség övezte a pilótákat, s még véget sem ért az egyik repülőverseny, amikor a következőn már felszálltak a gépek. A díszletek s a díjak méltóak e veszélyes pályához. Igaz, jobbára jól felkészített gyári gépeken, a rákosinál sokkal jobb körülmények között indultak az ég meghódítására, ám a kockázat még így is mérhetetlenül nagy volt. A német körrepülő versenyt például félbeszakították, mert Brémában két német pilóta, Buchstetter és Stille egy fordulatnál lezuhantak. Akkor még nem voltak roncsvágók, különleges mentőalakulatok, s a német pilótákat is baltával, fűrésszel szabadították ki a roncsok közül, de már túl későn. Mindketten meghaltak. Itthon sem voltak sokkal szerencsésebbek a repülő emberek. Takács Sándor lezuhant és úgy összetörte a Kolbányi gépet, hogy egyetlen alkatrészét sem lehetett megmenteni.

Székely, Lányi és Svachulay gépe elkészült, Horváth Ernő gépének motorját kiemelték az Adriából, így Prodam Guido is reménykedhetett, hogy hamarosan újra megnyergelheti a tanár úr gépét.

Néhány nap múlva örömünnepet ültek Rákoson. Megérkeztek Budapestre a kereskedelmi kormányzat kölcsönmotorjai, s azt rögtön átadták „két kiváló aviatikusnak”, vagyis Kvasznak és Svachulaynak. A sajtó dicshimnuszt zengett. „A jó motor. Az aviatikus álma, jövője, dicsősége mind benne van e szóban. Olyan hálát, mint ezek a magyar aviatikusok, még talán senki sem érzett egy miniszter iránt."

Hát, igen. A lapok persze túloztak, de annyi megpróbáltatás után valóban sokra becsülték a két motort. Ám hol voltak azok külföldi társaiktól! Csillagnyi távolságra. Éppen akkoriban jelentették a hírügynökségek, hogy Graham White angol aviatikus amerikai menyasszonyával ötven mérföldet repült, s a násznép is repülővel követte az ifjú párt. Hubert Latham francia pilóta, aki esztendőkkel korábban Bleirot-val csatázott a La Manche csatorna átrepülésének díjáért, s elkápráztatta a budapesti közönséget is, már távol járt a repülőterektől. A levegő meghódítása után élte világát, fürdött a dicsőségben és a gazdagságban. Afrikai vadászatain is a veszélyt kereste. Többször megmenekült, ám egy kongói safarin nem volt többé szerencséje, a megsebesített bivaly felöklelte és halálra taposta.

Rákoson 1912 júliusában már nagyon készülődtek a Szent István-napi repülőversenyre. Az l-es számú hangárról is levették a lakatot, hiszen Svachulay megkapta a várva várt motort. Új gépe, az acélvázas Albatrosz konstrukciójában, sőt formájában is vetekedett a külföldiekkel, s egy profi motorral megerősödve immár bárhol versenyképes lett volna. Bejelentették, hogy a gép pilótája a rákosi gárda régi, kipróbált tagja, Dobos István lesz.

Augusztus első hétvégéjén ismét benépesedett a vén Rákos, hogy két héttel a verseny előtt a közönség bemutatót láthasson a magyar repülő emberek mutatványaiból. Autók, magánfogatok és bérkocsik kerülgették egymást a poros Fehér úton, s ahogy a Budapesti Hírlap írta „Emberáradat lepte el a hangárok környékét... Magyary földbirtokos 100 koronás első díjáért indultak az aviatikusok, s a verseny a legszebb eredményeket hozta. Prodam 18 percig keringett a levegőben 150 - 200 méter magasban a Horváth III. B. monoplánnal. Lányi Antal 60 - 70 méter magasan írt le két gyönyörű kört saját konstrukciójú biplánján. Tóth József egy igen szép kört írt le, ami sajnos balesettel végződött."

A közönség lelkesen éljenzett, zsebkendőt lobogtatott a keringő gépmadarak felé. Valósággal tomboltak, amikor Prodam és Lányi egymást kerülgette a hangárok, majd a fák fölött. És még csak ezután következett a nap szenzációja. Lányi maga mellé ültetett egy utast, s kétszer körülrepülte a teret. Külföldön ez már nem számított hírnek sem, de Rákoson - és egyáltalán Magyarországon - ez volt az első utasszállító gép, amely a levegőbe emelkedett. A meghatott közönség „áldozatkészen rakta össze fillérjeit” az aviatikus anyagraktár javára és így 150 koronát gyűjtöttek.

Bár az Egyesült Aviatikusok bejelentették, hogy a legkiválóbb pilóták indulnak majd a Szent István-napi körversenyen, maguk a repülő emberek nem pihenhettek. Többen még vidéki fölszállást is vállaltak, hogy némi pénzt gyűjtsenek következő gépük építéséhez, hiszen bármikor összetörhették szerkezetüket. Kvasz például Pancsován repült, s mindjárt az első fölszállásnál összetörte gépe kerekeit. Nem akarta, hogy a közönség csalódjon, s persze Kvasz egyébként is mindig feltalálta magát. A közeli szántásban talált egy gazdátlan ekét, annak 20 kilós vaskerekét szerelte fel gépére, és néhány perc múlva már repült is. Tóth József Hódmezővásárhelyen szállt fel, de motorja hamarosan felmondta a szolgálatot, és lezuhant. Szerencsére nem történt különösebb baja, a gép sem sérült meg túlságosan, így két nap múlva Makón újra próbálkozhatott. Ám ezúttal rosszabbul járt. A második fölszállásnál egy fordulatnál a megáradt Marosba zuhant, és súlyos belső sérüléseket szenvedett.

Az utolsó pillanatban az Egyesült Aviatikusok elhatározták, hogy a Szent István-napi versenyre meghívják Steinscheider Lili kisasszonyt, az első magyar pilótanőt is, s így újabb érdekes attrakcióval gazdagodik a látványos program.

Bécsből a verseny előtti napon meg is érkezett a monarchia első pilótanője, aki a minap tett pilótavizsgát Bécsújhelyen. Fogadására minden aviatikus kiment a Nyugati pályaudvarra, s lelkesen megéljenezték a kisasszonyt, aki szülei lakására hajtatott. A vidám csapat a főváros utcáit rótta. Boldogan lestek be a kávéházakba, trafikokba, ahol a repülő verseny jegyeit árulták. Végre eljött az ő idejük, nem volt hiábavaló annyi nélkülözés. Most majd mindenki megláthatja, hogy nem csak Blériot és a többi külföldi nagyság tud repülni.

A verseny napján a város 24 legforgalmasabb pontján sátrat állítottak a jegyárusítók, sőt még a hangárokban is lehetett belépőt vásárolni. Hihetetlen tömeg igyekezett villamoson, vonaton és fiákeren Rákosra, s végül is 50 ezren váltották meg a fél és egykoronás jegyeket. A közönség tehát bejött, de az öt órakor kezdődő versenyen már elpártolt a szerencse a magyar repülő emberektől. Elsőként Kvasz András monoplánját tolták ki a starthelyre. A szurkos, toldozott-foldozott repülőgép sokat elárult pilótájának küzdelmeiről. Ám külsejét meghazudtolva könnyedén emelkedett levegőbe, s 20 - 30 méter magasan keringett úgy öt percig. Másodszorra se tudott magasabbra emelkedni. Hasonló produkcióra futotta Prodam Guidónak is a Horváth-féle géppel. Székely Mihály sokkal rosszabbul járt. A császári és királyi hadipilóta alig haladt 300 métert, amikor leszállás közben összetörte a gép szárnyait, s bár nem sérült meg, többször már nem tudott fölszállni. Dobos Istvánnak is volt már jobb napja. Alig röppent fel Svachulay acélvázas gépével, már ereszkedett is lefelé. Bezzeg a zágrábi Nóvák Károly fél órát töltött a levegőben, s 50—80 méter magasan körözött. „Az éjszaka már teregetni kezdte sötét fátyolát”, amikor egy karcsú, fehér monoplán szökkent a levegőbe, Takács Sándor pilótával. A közönség felszisszent, hiszen az Kolbányi gépe volt, azzal a 100 lóerős Argus motorral, amelyet az aviatikusok erőszakkal hoztak el a kereskedőtől. A rettenetes erejű motor rögtön felkapta a gépet, s öt percig tartotta levegőben. Takács hajmeresztő fordulatokkal ijesztgette a már szétszéledni készült közönséget. Kár, hogy nem előbb szállt fel. Steinscheider Lili repülését hiába várta a közönség. Az első magyar pilótanő nem szállhatott föl, mert a gépe nem érkezett meg időben Budapestre. Az aviatikus dresszben sétálgató kisasszonyt mindenesetre lelkesen megünnepelték.