A vakmerőségért fizetni kell."


Balszerencsés vasárnap után fekete vasárnap. A Szent Istvánnapi nagy ünnepet ugyanis utóbb kissé balsikerűnek titulálta a sajtó. Csalódottnak vélték az 50 ezres közönséget, látványosabb repüléseket vártak. Ám erről legkevésbé a pilóták tehettek, hiszen a verőfényes idő ellenére alattomos szelek fújdogáltak, s a gépüket féltve kisebb köröket írtak le a levegőben, mint egy kísérleti délutánon. A szakírók nem is hibáztatták a repülő embereket, lévén a gépük az egyetlen vagyonuk. És a következő vasárnapon mégis mindent kockára tettek.

 

 

„...mint egy mesebeli szörnyeteg, bömbölve rohant Takács Sándor hófehér monoplánja. Alig 25 - 30 méter futás után a vakmerő pilóta meghúzta a magassági kormányt, mire az aeroplán valószínűleg Takács erős kormányzása miatt, szokatlanul éles szögben, majdnem függőlegesen szökött föl 25 - 30 méter magasságba. Aztán balra fordult a gép és hatalmas robbanással ért földet. A jelenlévők kétségbeesetten rohantak a helyszínre és látták, hogy Takács ugyan kibújik a roncsok alól, sőt integet. Ám alig tett néhány lépést, hirtelen leült a földre. A zuhanáskor egy acélcső a pilóta bal lábszárán egy tenyérnyi helyen egészen csontig szedte le a bőrt és az izmokat... A hatalmas Kolbányi gép teljesen összeroppant, s ott állt mellette a lesújtott konstruktőr, Kolbányi Géza, aki rögtön rendelkezett a gép beszállításáról.”

Takács Sándor megúszta komolyabb sérülés nélkül, de gépe odalett. A többiekről se érkeztek jobb hírek. Prodam Nagybányán zuhant le, míg Minár Gyula, a legtehetségesebb Kvasz tanítvány Egerben ért a tervezettnél hamarább földet. A balszerencse tehát tovább kísértette a repülő embereket, s immár az sem vigasztalta őket, hogy a repülőnap anyagilag feltétlenül sikeres volt. A 16 ezer korona bevételből ugyanis mindössze 3500 koronát kellett kifizetniük a rendezési költségekre. A fennmaradó összeg 10 százalékát az Egyesült Aviatikusok anyagraktárának építésére szánták, s ugyancsak 10 százalékot osztottak fel azok között, akik nem indulhattak el a repülőnapon. A tiszta bevétel javát természetesen az a hét aviatikus kapta, akik repültek.

A pilótavizsgával nem sok szerencséjük volt a repülő embereknek. Takács a minap lezuhant, s ugyanígy járt Dobos István is. Igaz, szeptember elején sikeres próba-repüléseket tartott, 13-án azonban hiába jelent meg a bizottság. Babonás társainak lett igazuk, pedig a vizsga jól kezdődött. Dobos 15 percen át körözött 70 - 80 méter magasan. Két nyolcast már befejezett, amikor a motor rendetlenkedni kezdett. Dobos a gépet féltve siklórepüléssel ereszkedett le, de leszállásnál megsérült a futószerkezet. A hibát hamarjában kijavították, az időjárás azonban kedvezőtlenre fordult, ezért a vizsgát el kellett halasztani. Mások sem tudtak azokban a napokban repülni. Lányi Antal gépe volt az egyetlen, amely sértetlenül állt a hangárokban. Lányi egyébként Nagyváradra készült, de a túrarepülésről a zord idő miatt lemondott. Horváth Ernő új gépének szárnyait szerelte. A csukaszürke monstrumot mindenki megbámulta. Prodam Guido nagyon készült mára próbarepülésre, s a szakértők is úgy vélték, hogy a magyar aviatika szenzációs eseményének ígérkezik a közelgő rajt. Székely, Kolbányi, valamint Kvasz is szeptember végére ígérte új gépét. Tóth József, aki feledte már a makói zuhanást, Zólyombreznón, az ottani gyárban építette legújabb monoplánját.

Fillérekből rakták össze kis törékeny gépeiket, és úgy vigyáztak a motorokra, mint a hímes tojásra. Ha feljebb is húzhatták volna a magassági kormányt, gyakran nem tették, nehogy úgy járjanak, mint Takács, akinek gépe orra esett.

Külhonban ez időben már az eget ostromolták. Ezer méterekben mérték a magasságot. A francia hírügynökség 1912. szeptember 17-én jelentette, hogy Legagneux francia aviatikus 5720 méteres magassági világrekordot repült.

Ünnepnapnak számított Rákoson szeptember 19., amikor kilátogatott közéjük Graham White világhírű angol aviatikus, aki elsőként repülte meg a London—Manchester távot, s nemrégiben repülős esküvőt tartott, ahol jövendőbelijével és a násznéppel repült Londonból Hendonba.

A magyar származású Hevessy Vilmos mérnökkel érkezett Budapestre, aki egyébként a párizsi Blériot gyár igazgatója volt. Végigjárták a hangárokat és dicsérték a magyar konstruktőröket. Különösen Horváth monoplánja, Svachulay acélvázas gépe és Lányi biplánja tűnt fel nekik, s az utóbbi gép kormányberendezéséről kiderült, hogy az megegyezik a White-féle gépek berendezésével. White és Hevessy kijelentették, hogy a magyar gépeken meglátszik a konstruktőrök tudása, rátermettsége, s eredetiségben felvehetik a versenyt külföldi társaikkal. A vendégek tiszteletére az esős, szeles idő ellenére rövid bemutatót rendeztek a repülőemberek. Dobos István szállt föl az új Svachulay géppel és hétszer átrepülte a teret. White elismerően nyilatkozott a monoplán stabilitásáról. Egyébként még ott, Rákoson szerződtette gyárába Wéber Antal pilótát, Horváth Ernő ifjú tanítványát, aki artistaként évekig élt Angliában s így nyelvi problémái sem voltak. A gép építése, szerelése nem az ő dolga lesz többé. A hendoni gyárban ugyanis már elkészült White legújabb gépe, amely négy személyes és még egy gyorstüzelő ágyút is megtűr a fedélzetén.

Az október csendesen telt Rákoson, jobbára csak Dobos járatta Svachulay gépét. Igaz, a többiek sem tértek még téli nyugovóra. A 10-es hangárban Horváth Ernő az utolsó simításokat végezte gépén, s ha a hűtő is megérkezik, Prodam a kormány mögé ülhet. Súlyos balesetét már kiheverte, s legszívesebben maga barkácsolna egy hűtőt, de hát erre még a tanár úr sem vállalkozik. A 3-as hangárban Kvasz dolgozik keményen, hogy nyáron gyűjtött pénzéből végre egy külsőre is tetszetős gépet építsen. Az 5-ös hangár Kolbányi Géza birodalma. Hatalmas gépe alig fér meg a falak között. Már felszerelték a 100 lóerős Árgus motort, s ha a légcsavar is a helyére kerül, Takács Sándor, mind között a legvakmerőbb magyar pilóta, újra szárnyra kaphat.

Takács Sándor repült is, de egy szárnykötési hiba miatt október 12-én lezuhant és meghalt. Pompás temetése volt, majdnem olyan szép, mint két esztendővel korábban Chaveznek, akinek gyászhintaja elé fehér fátylas lányok tubarózsát hintettek... Ám micsoda különbség volt a két aviatikus halála között. Takács egy ócska géppel zúgott le, amely már akkor csodát művelt, amikor felemelkedett a földről. Chayez viszont egy diadalmas út után hunyt el végkimerülésben. Átrepülte az Alpokat, de szervezete a megpróbáltatásokat már nem tudta kiheverni. Az ember és a természet csatája volt, a gép megtette a magáét. És az utókor is hálásabb, igazságosabb volt a perui származású pilótával. A domodossolai régi kórház falán ugyanis táblát helyeztek el, amelynek fölirata emléket állít Chavez hősiességének és megjelöli azt az első emeleti szobát, amelyben 1910. szeptember 27-én meghalt.

A magyar aviatika első hősi halottja volt Takács Sándor. A sajtó sokáig írta megrendítő tudósításait, cikkeit, kicsit talán rossz hírbe is keverte a magyar aviatikát. Utóbb Svachulay és mások is többször felemlegették, hogy Takács balesete után sokan elpártoltak a repüléstől. A sajtónak egyébként se volt nehéz dolga, amikor a repülő emberek hibáit, gyengéit kereste. Felemlegették, hogy a pilóták soraiból hiányzik a mérnök. „Gépész, építőmester, hadnagy, tanár a magyar aviatika legénysége, akiket a lelkesedés hajt föl a magyar ég levegő tengerébe. Ám a magyar konstrukciók gyengesége miatt nem jutnak túl magasra.” Valami igazság föllelhető e sorokban, csak hát ki tehet a nagy szegénységről? Talán erről is érdemes lett volna egy-két keresetlen szóval megemlékezni...

Az pedig már övön aluli támadás volt, amikor a Budapesti Hírlap Graham White-ra hivatkozott, aki állítólag megmondotta erről a maga súlyos véleményét, miszerint a magyar pilóták bármelyikét bevenné a maga seregébe, de a konstruktőröket, konstrukciókat soha... Érdekes, a látogatás idején az angol aviatikus mintha sokkal hízelgőbben nyilatkozott volna, éppen a Budapesti Hírlap riporterének... Persze mindenre az újságírók se emlékezhetnek.

Kolbányit nem is „kísértette” többé a szerencse. Kétüléses, hatalmas monoplánt épített, de nem talált Takácshoz fogható pilótát. Dobost, Prodamot és másokat kért fel egy-egy próbarepülésre, aztán már őket sem. A Kolbányi VI. 1918-ig ott állt a hangárban. „A háromszáz éves ember” című játékfilmben szerepet is kapott, így maradt utána néhány filmkocka. Egy gépgyár őrizte aztán, ahol az antant csapatok lefoglalták 1919 őszén, és magukkal vitték. Soha nem látták többé...