Tartalomjegyzék

„Ne várd a májust, hiszen közelít a tél”

 

A hosszú tél után szomorú bejelentéssel szolgált a rákosi gárda egyik alapító tagja. Horváth Ernő visszavonult. Talán érdemes a korabeli sajtóra hagyatkoznunk, amely egyöntetűen sajnálta a tanár úr távozását.

„Nem bírta már anyagilag, és sokszor érezte annak is kárát, hogy ő maga nem volt pilóta, másokra kellett bíznia oly sok gonddal megtervezett gépeit. Bizony, anyagi sikerei nem voltak arányosak a konstruktőr érdemeivel. Prodamtól, ki a gépeit repülte sok igen csinos repülést láttunk, s egy kevés anyagi kitartás és a közönségnek melegebb, hathatósabb érdeklődése mellett a kéttagú aviatikai cég túlélte volna a nehéz időket. De hiszen a remény nem veszett el, a pénz újra megszerezhető. Horváth Ernő gépeit és berendezéseit Prodam tartotta meg magának. Ö soha sincs tervek híján, s talán még sok sikerben lesz része...”

Talán nem a legszerencsésebb időpontban, de a Magyar Aero Szövetség elhatározta, hogy rendet teremt, s ezután csak azok repülhetnek, akik megszerezték a pilóta igazolványt. A jogosítvány nélküli portyázásokat kívánták megszüntetni, ám ekkor még olyan elismert pilótáknak sem volt vizsgájuk, mint Dobos, Kvasz és Tóth József. Dobos már próbálkozott, s most újra nekirugaszkodott, de a motor megint nem húzott. Végül aztán március végén sikerült levizsgáznia a sportbizottság előtt, amiben a pilótákat Prodam Guido képviselte. Kvasz, Lányi és Tóth is sikeresen vizsgázott. Zsélyi Aladár és Wittmann Viktor a Magyar Aviatikusokat Támogató Országos Bizottság hathatós segítségével beiratkoztak a bécsújhelyi pilóta iskolába, hogy a vizsgát megszerezzék. Zsélyi egyébként már tanult a párizsi Blériot iskolában, de tanulmányait ott félbeszakította. Emlékezetes balesete után visszavonult, de nem tudott szabadulni Rákostól, és az 1913-as esztendő ismét ott találta. Társa, Wittmann Viktor a Műegyetem egyik legkiválóbb hallgatója volt, s éppen Bécsben fedezték fel tehetségét. A két magyar aviatikus májusban sikeres vizsgát tett a bécsújhelyi iskola bizottsága előtt egy Etrich-féle monoplánon. A lapok nem túlságosan ujjongtak, hogy a magyar aviatikusok külföldi gépeken vizsgáznak, amikor hazai konstrukciót is választhattak volna. Ámbátor ha meggondoljuk, hogy Dobos Istvánnak is fél évbe, több próbálkozásába telt, míg sorozatos géphibák után végre sikerült levizsgáznia, akkor talán érthetőbb Zsélyiék türelmetlensége. Szegény Zsélyinek ez amúgy is csak egy kitérő volt az életében, Rákostól soha nem tudott elszakadni.

1913 nyarán immár pilótaigazolvánnyal repkedtek a magyar aviatikusok, s bejárták az egész országot. Nemigen maradt olyan vidék, ahol a népek ne láttak volna legalább egy gépet. Dobos volt a legfürgébb. Egyáltalán nem kímélte gépét, amiért néha bizony vitája is támadt Svachulayval, a konstruktőrrel, aki a pilótát és a gépet egyaránt féltette. Erre minden oka megvolt, hiszen Dobos gyakran elhanyagolta a javítást, s ezért olykor egy fán vagy éppen a Balatonban landolt. Mindenesetre ünnepelték Baján, Nagykanizsán, Szombathelyen és mindenütt, ahol megfordult. A szombathelyi sporttelep melletti mezőségen bravúros mutatványokkal szórakoztatta az egész vármegyéből odazarándokolt közönséget, s aztán Gyöngyösapáti felé fordította gépét. Meglátogatta Széchenyi Rezső grófot, aki villásreggelit adott tiszteletére „nagy főúri társaság jelenlétében”. A repülés tehát nem szűnt meg sikknek lenni. Olyannyira nem, hogy a főúri társaságban ott volt a 19 esztendős Almássy László, aki nagyon csodálta Dobost. A borostyánkői földbirtokos fia mellesleg a legfiatalabb pilótának számított, hiszen Londonban már levizsgázott. A rákosi gárdához természetesen nem csatlakozott. Ott nem volt szokásban a villásreggeli és bált sem rendeztek a hangárokban.

Lányi Antal júliusban Gyulán repült, s a harmadik fölszállásnál megismételte páros repülését. Magával vitte Gyöngyössy Terézt, a szegedi színtársulat naiváját és húsz méteres magasságban egy kört írt le. A közönség lelkesen ünnepelte a bátor művésznőt és a pilótát. Kvasz András nem volt ily szerencsés. Szatmáron, július 20-án a rossz idő miatt csak gurult a gépe. Aztán egy hatalmas zápor végleg elmosta a meghirdetett bemutatót. Székely több szerencsével járt Szarvason. Körülrepülte a várost és biztosan ért földet. Néhány nap múlva viszont egy órai repülés után a gép felrobbant, s lezuhant. Az aviatikus súlyos égési sérüléseket szenvedett. Prodam Guido Szolnokon szállt fel saját szerkesztésű monoplánján és 8 ezer néző figyelte, amint előbb 150, majd 360 méter magasan húzott el felettük.

Ismét közelgett augusztus 20., Szent István napja. A versenyt ezúttal a kormány is a szokottnál jobban támogatta. Mintha bizony sejtették volna minisztereink, hogy a közeljövőben nemigen lesz Rákoson efféle parádé. A Kereskedelmi Minisztérium kilencezer, a hadügyi kormányzat pedig ezer koronát ajánlott fel a versenyre. A magassági, gyorsasági és időtartam kategóriában meghirdetett versenyre minden vizsgázott pilóta jelentkezett. A Keleti pályaudvarról 1 óra 35 perckor különvonat indult, s a 28-as és 37-es villamosokon is kirándulhatott a közönség.

Verőfényes idő köszöntötte az 1913. évi rákosi repülőnap közönségét. Az érdeklődők ki-be járhattak a hangárokban, nem volt előttük titok, végignézhették a drótok kifeszítését, a csapok olajozását. Telt ház volt, amikor Prodam kitolta a maga 65 lóerős gépét, majd megjelent Kvasz is. A tudósító kicsit szkeptikusan szemlélte az aeroplánokat. „Mindkettő saját konstrukció. A magyar pilóták legtöbbje saját gépén szállott fel. Óriási energiát pazarolnak rá, mert mindegyik reméli, hogy feltalálja a jövő gépét, mely túlszárnyalja az eddigi típusokat...” Hát ez a hírlapíró se sokszor járt Rákoson, mert akkor tudhatta volna, hogy külföldi gépekre nem tellett a magyar repülő embereknek...

Prodam néhány kört írt le a tér fölött, majd leszállt. Kvasz a köröket megtoldotta néhány nyolcassal, és simán földet ért gépével. Dobos Svachulay kis monoplánján repült, ami állítólag a legkisebb repülőgép volt akkoriban a világon. Dobos megelégedett három-négy körrel. Aztán a többiek, Wittmann, Lányi és Székely is felszállt. Wittmann hatalmas Etrich monoplánját nem sokáig láthatta a közönség. Oly magasra szállott, hogy már a motor zúgását sem hallották, s csak találgatták a távolságot. Végül is a mérések szerint 1400 méter magasra emelkedett, s így a magassági díjat elnyerte, valamint az időtartam versenyben is az élen végzett, hiszen kerek egy órát töltött a levegőben. Székely 50 lóerős motorja sokáig nem akart beindulni, de aztán felpörgött és a pilóta segédei alig tudták visszatartani. Székely megkerülte néhányszor a teret, aztán nyugatra fordult. Egy idő múlva a gép hirtelen megingott, ide-oda billegett, majd lezuhant. A közönségből több ezren indultak a baleset helyszínére, átvágtak a kukoricáson és átmásztak egy kerítésen is. Székelyt azonnal kórházba szállították. Az orvos szerint kisebb agyrázkódást szenvedett.

A közönség megnyugodott, s a figyelem ismét a levegőben keringő aeroplánok felé fordult. Steinscheider Lili éppen leszálláshoz készülődött. A gép kereke már földet ért, de egy homokbuckában megakadhatott, mert a monoplán tótágast állt, s az eleje összeroggyant. A pilótanőnek nem történt baja, mosolyogva fogadta a közönség éljenzését. A versenyen ezután nem sok érdemleges történt. Ha csak az nem, hogy egy kezdő aviatikus felszállt a Magyar Aero Szövetség vezetőinek nagy riadalmára, de szerencsére biztosan vette a fordulókat és simán földet ért. Tóth József egyébként később megszerezte a pilótavizsgát, s így már a nyolcadik repülő ember volt, aki pecsétes papírral tudta bizonyítani légi jártasságát. A Szent István-verseny díjai közül hármat Wittmann, egyet-egyet Dobos, Lányi és Steinscheider Lili nyertek.

Wittmann hamarosan ismét hallatott magáról. Augusztus 24-én délután hatkor Erzsébetváros és Józsefváros lakói erős berregésre figyeltek fel. Hamarosan megpillantották a főváros fölött úszó gépmadarat, amely aztán méltóságteljesen megfordult és Kőbánya felé vette útját. Wittmann szállt föl a rákosi hangárvárosból, s utasként magával vitte pilótatársát, Kvasz Andrást is.

A sajtó épp akkoriban közölt egy érdekes hírt, ami utólag egy kicsit megmosolyogtató. Az aeroplán fölött kongattak vészharangot. Több aviatikus azt állította, hogy más repülőrendszerre kell áttérni. Mozgó szárnyakra gondoltak, visszatért az egykori idea, a madárhoz hasonlatos repülés. Heltz német aviatikus bizton állította, hogy két-három év múlva már egyetlen aeroplán sem szeli majd a levegőt...

Sokan még mindig nem tudták feledni Takács balesetét, s a Vasárnapi Újság éppen arról cikkezett, hogy nem olyan nagyszerű a pilóták dolga, mint azt az ember gondolná. Az aeroplán 100 kilométeres száguldása fölöttébb próbára teszi a szervezetüket, „ami éppen annyi, mintha hasonló sebességű szél fújna az emberrel szemközt”. A hírlapíró ennek tudta be, hogy több híres pilóta, így Blériot, Paulhan és Farman felhagyott a repüléssel. „Nem bírták többé a repülés fáradalmait.” Szerinte egy-két év után mindannyian kénytelenek visszavonulni. Állításait könnyen megcáfolhatjuk, hiszen a magyar aviatikusok java sanyarú helyzete ellenére is addig repült, míg képes volt levegőbe emelni ócska gépét. Sőt, Dobos, Kvasz, Prodam és mások még a harctereket is berepülték. Az viszont nem tagadható, hogy számtalan baleset és több halálos zuhanás éppen a pilóták kimerültsége miatt történt, mert már nem tudtak megfelelően cselekedni a kritikus pillanatban.