Az Osztrák-Magyar monarchia tengerészeti repülése külön irányítás alatt állt, elkülönülve az LFT-től. Ahogy az várható volt, szinte az összes bázis hosszában az Adriai-tenger partján állt, beleértve a fő bázist, ami Pólában (Pula). Santa Catarina szigetén Pólában volt a kiképző állomás és a tengerészetiszertár. Kumborban (most Kotor) volt a fő bázisa a dél Adriai és Albán régiónak a háború alatt. Amikor 1915 májusában Olaszország belépett a háborúba létrehoztak egy bázist az Adria északi végében, Triest-ben. Ez az állomás elég közel  feküdt Olaszországhoz, és ahogyan az várható volt sok esemény történt itt emiatt. További nagyon fontos bázis volt Sebenico-ban (ma Sibenik) az Adria középső részén, és Parenzo-ban (ma Porec) észak Adriánál.

A repülő csónakok, amelyeket a haditengerészet használt, értékes szolgálatot nyújtott a hábrú elejétől a végéig, megmutatva csodálatos tartósságukat, különösen annak fényében, hogy milyen körülmények között használták őket. Mindegyik csónakra felfestettek egy sorozatszámot. Kezdetben, 1911-től kezdve a sorozatszám egy római számból állt, amelyet feketével festettek fel a piros fehér piros csíkosra festett oldalkormány fehér részére. 1913 januárjában a római számokat lecserélték arab számokra. 1913 májusában, hogy helyet csináljanak az Osztrák-Magyar Monarchia címerének a sorozatszámot a hajó test elülső részére a törzs mindkét oldalára áthelyezték. Végül 1913 novemberében bevezetésre került a végleges rendszer, egy kis változtatással, amely a háború végéig megmaradt. Ebben a rendszerben a szériaszámot fehérrel festették a hajó mindkét oldalára. A szériaszám egy betűből, amely típusra és egy számból, amely a repülő sorozatszámára utalt. Időnként még jelölésként használtak egy további tizedes pontot, hogy jelezzék, hogy az adott típust Németországban gyártották és onnan is rendelték. A típusok, melyeket leginkább használtak:

- E - kétüléses, frontvonalban bevetett típus, majd 1915-től kétüléses kiképző (E szériaszám Etrich nevéből való, a tiszteletére adták a gépeknek)
- S - kiképző repülőgép
- L - általános célra használt kétüléses repülő csónak, a tengerészet fő támasza 1915-ben és 1916-ban
- K - az L típust váltották le vele, általában három személyt szállított. Több gyár is gyártott vízi repülőgépet: Phönix, UFAG, Oeffag és a német Hansa-Brandenburg. A K hajók szerkezete más és más volt gyártó és gyártó között, illetve az egyes sorozatok között is volt eltérés.
- A - a vadász osztály. voltak együléses vadászgépek, mind szárazföldi, mind vízi. Ez az osztály még inkább vegyes volt. Német típusok és a monarchia által gyártott típusok egyíránt megtalálhatók voltak.

1. kép

1. kép: A képen az L 89-es látható Kumbor kikötőjében. A repülő sorszáma fehér színnel van felfestve. A gép oldalán a díszes kereszt látható, a piros/fehér/piros csíkozás az oldalkormányra fel van festve, de a függőleges csillapítóra nincs. Az oldalkormányon jól látható a címer középen. A képen - bár halványan, de - látható, hogy a vízszintes csillapító is csíkosra van festve. A feslő szárnyon sajnos nem kivehető a csíkozás, a gép orrára még nincs felfestve a kereszt. 1915. augusztusában kezdte meg Lohner az utolsó L jelű 20 darabból álló sorozatának gyártását: L 70 - L 89 (Albertfalva és az UFAG gyár további gépeket még épített, 20 és 44 darabot).

 

Nemzeti jelölésrendszer

A jelölésrendszerben az alábbi állomások voltak a tengerészeti hadirepülőknél:

1, 1911 - a nemzeti jelölés piros/fehér/piros csíkokból állt és a teljes oldalkormány felületét elfoglalta
2, 1913 május 2-tól a piros/fehér/piros csíkok a hajó hossztengelyével megegyező irányban a vízszintes vezérsíkon is megjelent kiegészítésként. Az Oszták-Magyar címer pedig teljesen kitöltötte az oldalkormány középső részét.
3, 1914 augusztusától a hajó hossztengelyével megegyező irányban a felső szárny alsó és felső részére is felkerült a piros/fehér/piros csíkozás.
4, 1916 január 2-tól a piros/fehér/piros csíkozás rákerült az alsó szárny alsó felére is. Az oldalkormány csíkozása átterjedt a függőleges csillapítóra is. A fekete kerszet fehér négyszög alapra került és rákerült mindkét szárnyra, a hajó orrára illetve a törzs két oldalára.
5, 1918 július 22-től a piros/fehér/piros festés többé nem került fel a gépekre. Az oldalkormányon a címer megmaradt. A Balkenkreuz felváltotta a vaskeresztet. A szárnyakon a kereszt a szárnyvégre került.

Egy 1918 augusztusi 26-i rendelet úgy módosította a július 22-it , hogy az új festést csak az újonnan készült gépek kapják meg a festékhiány miatt.

1916 január 2-a óta a gépek orrára egy asszimmetrikus keresztet festettek fel, hogy így szemből jobban lehessen azonosítani a repülőgép nemzetiségét. Az oka ennek a jelölési módnak az volt, hogy 1915 május 27-én a Lohner L-40-es repülőcsónak épségben került az olaszok kezére. Nem sokkal később lemásolták és ez lett az alapja a Macchi LI-es repülőcsónaknak. Ez tulajdnonképpen egy egy az egybeni másolat volt. Az olaszok előszeretettel festettek fel egy nemzeti színű kör kokárdát a gép orrára. A legtöbb kereszt, amelyet az 1916 január 2-i rendelet alapján festettek fel egy "díszesebb" B típusú kereszt volt. Az alapja maga a B típusú kereszt, amely körül körülbelül két, két és fél centi szélességű fekete kontúr csík volt. Az alap kereszttől ezt a csíkot egy körülbelül hasonló szélességű sáv választott el. Ez a semleges terület általában a háttér színe volt vagy az anyag színe, amire felfestették. Ezt a típusú keresztet leginkább 1916-ban használták, utána már kevésbé és kizárólagosan a tengerészeti repülőkön.

2. kép

2. kép: Ezen a képen az M 31 látható szintén Kumbor repterén. A gép oldalára nem került fel a kereszt, de minden más festési mód jól kivehető. A felső szárnyon a csíkozás, a díszes kereszt benne, a farokfelületek festése, az oldalkormányban a címer és a gép orrán a kereszt. A kép minden bizonnyal 1916 január 2-a után készült.


1918 elején az Oszták-Magyar Monarchia Hadügyminisztériumának tengerészeti szekciója kiadott egy direktívát ami abból állt, hogy minden repülőcsónak törzsének felülső részének sötét színűnek, alul pedig világosabbnak kell lennie. A pontos színekre nem volt utalás, és valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a direktívát fél vállról vették. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint egyedül a pólai bázisnál alkalmazták ezt a direktívát. Ezeken a gépeken élesen elkülönült a két szín, amelyekkel megpróbálták arányosan kettéosztani a gép törzsét. Az alsó rész világosabb volt, általában világosszürke, amíg a felső részt leginkább hagyták a gép eredeti anyagszínének.
A tengerészeti szárazföldi repülők és a két tónusú törzsfestéssel ellátott gépeken kívül a többi példány natúr színű maradt az 1918 július 22-i rendeletig, amely a következőkből állt: "A bombázó típusokat feketére vagy sötét színűre kell festeni azért, hogy alacsony észlelhetőségűek legyen a keresőfényekkel szemben az éjszakai bevetések során. Minden más gépet szürkére kell festeni az oldalkormány kivételével, ahol a hadi lobogó található. A piros/fehér/piros csíkozást a szárnyvégen és a függőleges csillapítón el kell ahgyni, többé nincs használatban. Ezt a rendeletet csak az új gépeken kell alkalmazni. Minden más gép marad olyan állapotban, amilyenben most van mivel festékhiány van".
A tengerészet által nagyobb mennyiségben használt szárazföldi repülőgép típusok a Fokker E.III Eindecker és Phönix D vadászgépek voltak. A hat Fokker Eindecker melyeket 1916 áprilisában szállítottak le A-4-től A-9-ig terjedő sorszámot kaptak. Ezeket a repülőgépeket szürkészöld színűre festettek. 
Összesen 20 Phönix DI vadászgépet állítottak szolgálatba 1917-18 telén. Ezek az alábbi sorszámot kapták: A-97 től A-104-ig és A-107-től A-118-ig. 1918 augusztus 5-én az A kategóriájú szárazföldi gépeket J jelzéssel látták el így az A-97-től A-104-ig sorszámozott gépek új sorszáma J1-től J8-ig terjedt, a A-107-től A-118-ig sorszámozottak pedig J9-től J20-ig. Ezeknek a gépeknek a törzse és a kerék burkolata Gottfried Banfield dokumentumai alapján sárgásbarna színű volt. A gépek többi része színtelen maradt kivéve a piros/fehér/piros csíkozás amely szintén a törzsszel párhuzamos volt. Ilyenre festéssel láttak el minden farok elemet beleértve az alsó felületeket is, illetve a felső szárny alsó és felső részét a és az alsó szárny alsó felületét.
1918 nyarán összesen ötven darab Phönix DII, DIIa és DIII vadászgépet rendelt a tengerészet. A leszállított mennyiséget nem lehet megállapítni a megmaradt dokumentumok alapján de nem valószínű, hogy elérte a húsz darabot. Ezen gépek közül egyedül a Phönix DIII-nak ismerjük a festését, amely teljesen halványszürke volt.