MARTIN LAJOS
(1827–1897)

„A repülés megvalósítása nyomán az ember életkörülményei gyökeresen meg fognak változni. A közlekedés messzemenően függetleníti magát majd a vasúti sínhálózattól, a tengeri felségjog mellett ki fog alakulni a légi felségjog is. A tudományok, a mivészetek, az ipari termelés, a kereskedelem fejlődése lényegesen meggyorsul, és a forgalom soha nem tapasztalt méreteket fog ölteni...” E látnoki megnyilatkozás Martin Lajosnak, a kolozsvári tudományegyetem rektorának a szájából hangzott el az 1895/96-os tanévnyitókor, vagyis még abban az időben, amikor csak a megszállottak hittek a repülés kivitelezhetőségében. E derék férfiúnak, aki szinte az egész életét a repülés problémájának szentelte, sajnos nem adta meg a sors, hogy beteljesedve lássa jóslatát. Hat évvel azelőtt hunyt el, hogy a Wright fivérek repülő gépezete a levegőbe emelkedett.
Martin Lajos 1827. augusztus 30-án született Budán. Apja, aki bormérésből tartotta fenn a családját, fiát jogi pályán látta volna a legszívesebben, ám a kiváló matematikai talentummal megáldott és a miszaki kérdések iránt rendkívül fogékony ifjú inkább a mérnökképző intézetet választotta. Mint korának oly sok szépreményi ifja, ő maga is beáll önkéntesnek a szabadságharc kibontott zászlaja alá. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosik, majd elfogják, és néhány hétig tartó fogság után kényszer-besorozzák az osztrák hadseregbe. További büntetésként átvezényelték a nápolyi miszaki tisztképzőbe iskolaszolgának, itt azonban felettesei hamarosan felismerték matematikai tehetségét – lévén kedvtelésből a növendékek számára matematikai előadásokat tartott –, ezért áthelyeztették Martint a hadmérnöki akadémiára. Ennek elvégzése és hadnaggyá avatása után kinevezték Kremsbe a miszaki tanszázad tanárává. Itt született első találmánya, egy forgó hadirakéta tervezete, amellyel lényegesen növelhetővé vált a hatótávolság és a találati valószínűség. Az addigi tüzérségi röppentyik gyatra találati pontosságát azok nem kielégítő stabilitása okozta, amelyet Martin a rakéták hossztengely körüli pörgetésével kívánt kiküszöbölni. A forgatást a rakétafúvóka köré erősített, ferdén hajló lapátkoszorúra (akárcsak egy miniatűr turbinakerék) vezetett gázáramlással oldotta meg. Mindannak dacára, hogy a Martin-féle megoldás jónak mutatkozott és a szakértők is nagyra értékelték, az osztrák hadsereg nem rendszeresítette. Ennek okát elsősorban abban kell keresni, hogy a hadi arzenál raktárain túlságosan sok hagyományos röppentyű volt felhalmozva, melyek átalakítása tetemes kiadásokkal járt volna. Ettől eltekintve a szakemberek véleménye abban megegyezett, hogy „Martin számításai olyan feladatokat oldanak meg, amelyeket matematikai módszerekkel azelőtt nem tárgyaltak”. Ezt a matematikai számítási módszert sikerrel alkalmazták a későbbiekben a hajócsavarok tervezésénél is. Maga Martin Lajos is behatóan foglalkozott e tárgykörrel, és egy átfogó tanulmányban tette közzé eredményeit 1861-ben a Természettudományi Társulat Közleményében. 
Tudományos dolgozatai közül úgyszintén kiemelkedő A középfuterő befolyása a forgatott test szilárdságára, amelyben a szakemberek egybecsengő véleménye szerint messze megelőzte korát a forgó testek szilárdságára vonatkozó számításaiban. Fontosságukra igazán csak harminc év múlva derült fény, amikor a Laval-féle reakciós turbinák megalkotásakor időszerivé vált alkalmazásuk. Ugyancsak úttörő kezdeményezésnek volt tekinthető Martin Lajosnak az áramló vízbe helyezett testek (pl. hajók, hídpillérek) esetében fellépő erők analitikus tárgyalása, amelyről A víz ellenállása címen jelentetett meg egy értekezést. Martin Lajos eredményeinek lajstromából nem hagyható ki a légáramoltatók (ventilátorok) legkedvezőbb alakjáról, a centrifugálszivattyúkról, az őrlőlapok legmegfelelőbb rovátkolásáról írott tanulmányai, de tervezett vízszintes szélkerék elrendezésű, a szélenergia 78 százalékát hasznosító turbinát is. Ez utóbbi szerkezete igen jó hatásfokkal miködött, és a kísérletek azt mutatták, hogy már a másodpercenkénti egyméteres sebességű szellő is megforgatta. A vízszintes szélturbinát a francia Castelet találta fel újra 1910-ben. Sokrétű és igen szerteágazó matematikai-műszaki munkássága elismeréseképpen a Magyar Tudományos Akadémia 1861 decemberében levelező tagjai közé választotta. A nem sokkal ezután benyújtott A madárszárny erőszete (erőszet: dinamika) című akadémiai székfoglalójában már a madarak repülésének dinamikájával foglalkozott, és ettől kezdve egyre inkább a repülés kérdései foglalkoztatják. 1872-ben, az akkor létesített kolozsvári egyetem felsőbb mennyiségtani tanszékének vezető professzorává nevezték ki.
Martin Lajos volt az első és a maga korában az egyetlen magyar tudós, aki tudományos módszerekkel kereste a repülés problematikus kérdéseire a válaszokat. Ő volt az első a repülés történetében, aki a repülőgépek kormányzásában nélkülözhetetlen csűrőfelületek alkalmazására gondolt. A repülőgépek szárnyain a változtatható hajlásszögű csűrőfelületek megfelelő beállításával lehetséges a kanyarodás. Erről 1892. október 27-én a következőket írta: „A felszállás beáll, ha a szárnyak felváltását meggyorsítjuk s a leereszkedés, ha azokat mérsékeljük. Horizontális mozgás jő létre, ha a szárnylapokat lecsapáskor bizonyos lejtési szög alatt beállítjuk, mégpedig, ha mindkét oldalon egyenlő hajlást adunk a szárnyaknak, egyenes mozgás, ha pedig azokat a két oldalon ellenkező szög alatt beigazítjuk: kanyarodás jő létre.” Ugyanebben az időben az orosz Nyezsdanovszkij is hasonló elgondolásra jutott, de a tudományos világ mindkettejükről megfeledkezett, s a csűrőfelületek találmányát a Wright fivéreknek tulajdonították.
Bár Martin Lajosnak a repülésre vonatkozó megállapítása, miszerint „Amint a hajó sem a halak módjára úszik, úgy a repülőgép sem fog úgy haladni a levegőben, mint a madarak”, alapvetően helyesnek bizonyult, mégis a madarak szárnycsapásaihoz hasonlóan, ún. lebegő-kerék segítségével kívánta a levegőbe emelkedést megoldani.E repülő alkalmatosságának modelljébe rotációs forgást végző lapátkoszorút épített, amely igen szellemes módon működött. A vízszintes tengely körül forgó kerékből küllőszerűen álltak ki a lapátok, amelyek lefelé csapódva emelőerőt fejtettek ki, majd felfelé mozogva élükre fordultak és csekély ellenállást fejtettek ki. Szerkezetét 1896-ban próbálta ki, és a szemtanúk állítása szerint az képes volt felemelkedni. Ez azonban máig sincs bizonyítva, s a további kísérleteket Martin Lajos 1897. február 4-i halála félbeszakította.
A repülés tudományának történetében megbecsült hely illeti meg Martin Lajost, akit annyi kortársával együtt magával ragadott a határtalan vágyakozás a levegőég meghódítására, de annak megvalósulását már nem érhette meg.

A kolozsvári Házsongárdi temetőben alussza örök álmát.

(Részlet Bödők Zsigmond: Magyar feltalálók a repülés történetében című könyvéből.)